Portré tanítványomról

Nemrégiben bemutattam a tanító nénimet. Zsuzsi akkor írt nekem, hogy ő hiányzik a képről. Bizony! Úgy lett volna igazi, ha a tanító tanítványa és az ő tanítványa is szerepel a képen. Három generáció.

Zsuzsit abban az iskolában tanítottam, ahová én is jártam, ahol Irénke néni tanított. Ez is összeköt minket, meg a választott pályánk is. Arról nem is beszélve, hogy időnként még most is tartjuk a kapcsolatot. Ma is élénken emlékszem a mindig mosolygós kislányra, akit egyszer láttam szomorúnak, könnyes szeműnek. Ma is elszorul a torkom, ha azokra a percekre gondolok, amikor költözésük miatt el kellett válnunk. De a szeme, ma már ugyanolyan mosolygós, mint régen.

Megkértem, írjon magáról, hogy így pótolhassam, hogy lemaradt a képről. Álljon itt a levele módosítások nélkül:

” Nevem Szabó Zsuzsanna Nikolett, 30 éves vagyok, jelenleg gyógypedagógus egy újbudai szakiskolában. 9. előkészítő évfolyamos osztályom van, ez a 6. tanévem.

Gyerekként nem gondoltam volna, hogy a pedagógus pályát választom, újságíró akartam lenni, aki körbeutazza a világot. Szorgalmas, lelkiismeretes tanuló voltam, mindig igyekeztem a maximumot nyújtani, nehezen viseltem, ha nem sikerült.

Tanulmányaimat 1994-ben kezdtem meg egy XV. kerületi, budapesti általános iskolában. Tanító nénim Ibi néni volt, akit nagyon szerettem. Az ő áldozatos munkája, és az általa alkalmazott eredményes tanításmódszertan nélkül ma nem lennék ott, ahol. Ő alapozta meg a jövőm, bár ezt akkor még nem tudtam.

Az életem úgy alakult, hogy a középiskolát már vidéken, Komáromban végeztem majdnem kitűnő eredménnyel, a fránya matematika szólt mindig közbe. Viszont rendkívüli módon vonzódtam a magyar nyelv és irodalom, illetve a történelem tárgyakhoz. A 11. évfolyam alatt már körvonalazódtak a továbbtanulási terveim. Biztos voltam benne, hogy a magyar és a történelem szakokra fogom beadni a felvételit. Nem tudtam, mi lesz utána, csak azt, hogy ez érdekel, ezzel akarok foglalkozni.

Végül magyar szakra vettek fel. Eztán kerültem el otthonról, és a Szegedi Tudományegyetemen végeztem, mint magyartanár. Elkezdtem dolgozni a szakmában, és a kezdeti nehézségek után, belerázódtam. Jött és ment egy tanév, aztán még egy… Onnantól fogva nem volt kérdés, hogy maradok a pályán.

Egy évvel az államvizsgám után, 2013-ban újra iskolapadba ültem, és tanulásban akadályozottak pedagógiája szakirányon végeztem el a gyógypedagógiát a Győri Egyetemen. Ez sem volt tervezett. Bevallom, hogy munkahelyi körülményeim akkor olyanok voltak, hogy elvárták a gyógypedagógus végzettséget, ezért iratkoztam be. Végül annyira elköteleződtem ebbe az irányba, hogy enyhe értelmi sérült gyerekekkel foglalkozom ma is.

Zsuzsi

Már el sem tudom magam képzelni egy irodában, napi 8 órában. Hiányozna a gyerekekkel való állandó interakció, az ismeretadás élménye, a szemükben csillogó értelem, az az érzés, hogy értéket teremtek munkámmal. Látni, ahogy felnőnek, kinyílik az értelmük, szerelembe esnek, leérettségiznek, szakmai vizsgát tesznek.

Zsuzsi3

Én is rengeteget tanultam magamról, másokról, különösen a gyógypedagógia által. Sokkal elfogadóbb, toleránsabb, türelmesebb lettem. Úgy érzem, ez az utam, ami ugyan sokszor rögös, nehéz, akadályokkal teli, de mégiscsak az enyém. Nem tudok elégszer köszönetet mondani azoknak, akik eljuttattak idáig: az általános iskolai tanító nénimnek, a középiskolai magyar és történelem tanáromnak, aki a példaképem lett, az egyetemi oktatóimnak, akiktől rengeteg tudást kaptam, a családomnak, akik támogattak.

Zsuzsi2

Furcsa érzés így visszatekinteni az elmúlt évekre, nem nagyon gondoltam végig, miért alakult így az életem. A mai napig, ha kérdezik, hogy “mindig tanár akartál lenni?”, akkor azt válaszolom, hogy igazán sose volt ez a tervem.

De a sors tudta, hol a helyem.”

Zsuzsikám, kívánom, hogy neked is annyi örömet okozzon ez a pálya, mint nekem. Minél több idő telik el, annál jobban fogod érezni, ez a munka épít, és nem leépít. Aztán jönnek majd az olyan mondatok, mint amit én ma tőled kaptam….

Akkor tudod, a helyeden vagy!

Megosztom!

Vélemény, hozzászólás?