Portré: Brigi, a mosolygós perpetuum mobile

(Mihály Dia ajánlásával.)

Mosolygós, bújós, csacsogós kislány került az osztályomba. Ha éjszaka kellett volna a Gellérthegyet a túlpartra átvinni, elsőnek jelentkezett volna a feladatra. Amit meg is értek, mert Brigi örökmozgó volt. Két tanítványom volt, aki a legnagyobb csöndben és rendben képes volt kiesni a padból, az egyik ő. Az a mondás járja, hogy mindig övé az utolsó szó. Na, ez nem igaz Brigire, hiszen övé volt az összes szó! Tette ezt aranyosan, kedvesen, szeretettre méltóan. Nem lehetett haragudni rá. Nagyon megértettük és szerettük egymást. A sportban kimagasló eredményeket ért el, minden sportágban az iskola büszkesége volt. Negyedik után aggódtam sorsáért, vajon mindenki jól viseli majd az én Brigim természetét? Megértik majd, hogy ezt nem pimaszságból, ellenkezésből teszi? Sokáig csak híreket hallottam felőle, aztán testvére kapcsán, újra felbukkant életemben. Ráismertem, megtartotta az általam ismert összes tulajdonságát, csak szelídebben. Rendkívül komoly, megfontolt felnőtt lett. Ahogy kicsinek is , most is mások sorsának megkönnyítése izgatta. Most szólaljon meg ő, maga:

“Sziasztok!

Bergmann Brigitta vagyok, 24 éves, gyógypedagógiai asszisztens.

Hosszú és bizonytalan út vezetett idáig, de ha elölről kezdeném se választanék másképp. Általános iskolásként 2000-ben kezdtem a Megyeriben. Ibi néni ottani első osztályába tartoztam én is. Akkor még nem is sejtettem, mennyire szerencsés vagyok. Ma már nem csak sejtem, tudom is. Ibi nénivel ott, akkor, megnyertem a főnyereményt. Olyan szilárd alapokat rakott a lábam alá, amit a mai napig senki sem tud megingatni. És a tudása mellé párosult egy nagy adag szeretet, tisztelet és odaadás a gyerekei felé. Ő volt a PEDAGÓGUS!

Akkor még nem tudtam, mi szeretnék lenni, de egyet tudtam: bármi lesz is belőlem, olyan odaadással és élvezettel szeretném csinálni, ahogy azt Ibi nénitől láttam. Nem munkaként, hanem hivatásként akartam megélni.

Kijártam az általánost, és egy sportosztályos gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. A kezdeti lelkesedésem kezdett alábbhagyni, és kezdett nem érdekelni a jövőm. Iskolapszichológushoz jártam. Elég hullámzó volt az a négy év, amit ott töltöttem. Viszont, ha nincs ez a hullámzás, és nem jártam volna pszichológushoz, akkor lehet, ma egészen mással foglalkoznék. Mert az egyik beszélgetés alkalmával feldobta a pszichológus a témát, mi lenne, ha gyerekekkel foglalkoznék. Mesélt a bátor táborról, és hogy próbáljam meg, mint önkéntes. Ha tetszik, folytassam. Ahogy hazamentem, rákerestem a táborra, viszont korhatáros volt, és én még nem töltöttem be azt a kort. De annyira belemélyültem ebbe, hogy elkezdtem keresgélni, utánaolvasni mindenféle fogyatékosságnak, betegségnek. Innen viszont nem volt kiút. Tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Mivel egyetemre nem volt elég pontom, így kerestem OKJ-s sulit, ahol gyógypedagógiai asszisztenseket képeznek. 2 évet végigjártam. Élveztem, amit tanultam, imádtam az iskolalátogatásokat, a gyakorlatokat. Minden fogyatéktípust megismertem. A gyakorlatomat többek között autistákkal, beilleszkedési, tanulási és magatartászavaros gyerekeknél, illetve súlyosan halmozott gyerekekkel-felnőttekkel töltöttem. De találkoztam vakokkal, értelmi fogyatékosokkal és mozgássérültekkel is.

brigi3.png

Mikor elvégeztem az iskolát, már tudtam, hová szeretnék menni, és kikkel akarok foglalkozni.

Először a Máltai Szeretetszolgálatnál voltam mindenféle sérült felnőttel. Szerettem, de tudtam, nem erre vágyom igazán. Aztán egyszercsak jött egy levél, hogy a Mozgásjavítóba gyógyped. asszisztenst keresnek. Ez volt az én nagy álmom. Mindennél jobban szerettem volna. És sikerült! Egy másodikos osztályhoz kerültem. Azóta is velük vagyok. Vagyis mostmár csak részben, de erről majd később. Elég hamar beilleszkedtem, és imádtam minden percet! Ez egy szegregált intézmény, épp értelmű, mozgássérült gyerekek járnak ide.

brigi4.png

Mióta itt vagyok, el tudom mondani, amit akkor szerettem volna, mikor Ibi nénit láttam. Már tudom, milyen érzés. Türelmet, elfogadást, empátiát tanultam. Tudom, milyen az, ha szeretek és szeretnek. Mikor hallod, hogy azt kiabálják, szeretjük magát, Brigi néni! Mikor odajönnek, és megölelnek.

brigi5.png

Mikor látod, hogy fejlődnek! Mikor bizonyítani akarnak neked! Na, ezért érdemes ezt csinálni! Ez szerelem!

brigi1.png

És most a végére, hogy miért is vagyok félig velük? Az előző tanév végére kiderült, hogy érkezik hozzánk egy kis csoda, saját gyermekemet hordom a szívem alatt. Így, még az év végén végigvittem a tábort, majd év elején még visszamentem a tanévnyitóra, amit a két negyedik osztály csinált ( Ők lennének most az enyémek.), és eljöttem. Már csak pár hét választ el attól, hogy megtapasztaljam, milyen a saját lányommal együtt élni. És el kell mondjam, bent a gyermekeim izgulnak, és nagyon várják már ők is, hogy babástul visszamenjek meglátogatni őket!

Mert ilyen szeretni és szeretve lenni!”

Brigikém! Könnyes szemmel írtam a történetedet, nagyon büszke vagyok Rád! Sok-sok ember keresi az életben a könnyű boldogulást, unja a munkáját, menekül előle, és rosszul érzi magát benne.

Te ennek az ellenkezője vagy! Nehéz, de csodálatos munkát választottál! Minden szavadat áthatja ennek a munkának a szeretete! Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhetlek, és hálásak lesznek szeretetedért az iskolai gyerekeid is.

Dominika csodálatos anyukát és embert tudhat a magáénak! Ő lesz nektek a legszebb és egy életre szóló ajándék! Kívánom, hogy legyetek nagyon boldogok!

Megosztom!