Hagyományőrzés
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük, annak emlékére, hogy Kölcsey 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz írását. A január 22-ei megemlékezések alkalmad adnak arra, hogy figyelmet szenteljünk hagyományainknak, nemzeti tudatunk erősítésének, és hogy továbbadjuk nemzetünk múltját idéző szellemi és tárgyi emlékeinket.
A nap megrendezésének ötlete Fasang Árpád zongoraművésztől származik (akit én nagyon tisztelek, felsősként az ő előadásain tanultam meg komolyzenét hallgatni, élvezni és értékelni). 1989-ben rendezték meg a Hazafias Népfront felhívásásra az első évfordulós rendezvénysorozatot, azóta minden évben ünnepeljük.
Kölcsey Himnusza ( melynek eredeti címe: Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból) először 1829-ben jelent meg Kisfaludy Károly Aurora című folyóiratában, majd 1832-ben a Kölcsey műveit tartalmazó első kötetben. Így lehetővé vált, hogy nagyon sokan megismerjék. Maga a kézirat azonban nagyon sokáig nem került elő.
A költő egyenesági leszármazott nélkül halt meg, így a kéziratot testvérének elárvult fia, Kölcsey Kálmán örökölte ( neki írta a Parainesist). Ezt követően oldalági rokonok örökölték az írásos hagyatékot. Csak 1944-ben a Magyarország című lapban jelent meg, hogy megtalálták a kéziratot. A Kölcsey-mű eredetije ekkor az Országos Széchényi Könyvtárba került.
A gyűjteményigazgató Földes Ferenc mesélte el a kézirat történetét.
A Himnusz megzenésítésére 1844-ben írtak ki pályázatot, melyre Erkel Ferenc is benyújtotta pályaművét.
Pedig, Gárdonyi Géza anekdotikus novellájának, az Apróságok Erkel életéből második részének tanúsága szerint nem volt szándékában. Egy zeneszerző ismerőse zárta össze egy zongorával, hogy megszülessen a mű. Gárdonyi szerint az idős Erkel így emlékezett az alkotói folyamatra:
“Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így gondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok hangja jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhitat szállt meg. A kezemet a zongorára teszem és hang, hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismeri”
A Himnusz megzenésített formájában annyira részévé vált életünknek, hogy eszünkbe se jut, hogy ez az egyetlen állami himnusz a világon, amely magától vált azzá, hiszen semmilyen törvény, uralkodó, kormány vagy országgyűlés nem tette kötelezővé.
