Valentin-nap közeleg, beszéljünk egy kicsit a gyerekszerelemről.

Ez az érzés jelen volt az életemben már az óvodában is. Legjobb barátnőmmel az ovi udvarán egyfolytában arról beszélgettünk, hogy közös szerelmünkkel (ugye,  a jó barátok mindent megosztanak egymással, még a szerelmüket is! Legalábbis óvodáskorban.) hogyan közöljük érzelmeinket. Kitaláltuk, hogy megírjuk levélben. (Hogy honnan tudtuk, hogy létezik szerelmeslevél, arra már nem emlékszem.) Ennek igazi akadálya volt az a tény, hogy nem tudtunk írni.  Sebaj! Úgy csináltunk, mint aki tud! Jelekkel, ábrákkal, betűnek látszó krikszkrakszokkal ellátva elkészült a mű. Most előállt a következő probléma: hogyan adjuk át NEKI? Ha elé mertünk volna állni, akkor szükségtelen lett volna a levél, így meg jobb, ha azt nem tudja, ki írta. Megoldottuk. Becsempésztük az öltözőszekrényébe! Vártuk a hatást. Nem jött. Nem jöhetett. Hiszen a szeretett ifjú úr nem tudta, kitől kapta a szerelmes levelet, amiről az sem derülhetett ki, mit is tartalmaz, hiszen a nagy Ő még nem tudott olvasni. Kudarc. De nem adhattuk fel! Nem is adtuk. Sokáig terveztük, majd megszületett az újabb terv, amit délutánonként újra és újra csiszoltunk, csinosítottunk és erőt gyűjtöttünk a megvalósításához. Az utolsó pillanatban barátnőmnek inába szállt a bátorsága, így a terv végrehajtása rám maradt. Kalapáló szívvel, a bokorból figyelő barátnőm bátorító szemeitől kísérve a kellő pillanatban eléálltam, és megkértem, hogy vegyen feleségül. A fiú most sem okozott csalódást, hiszen egy évvel idősebb lévén, megfontolt volt, így egy nap gondolkodási időt kért. Nagy izgalommal mentem másnap óvodába, ott még órákat várnom kellett, végre kimentünk az udvarra, ahol az alkalmas percben megkaptam a választ.

Nem engem, sem a barátnőmet, hanem egy harmadik kislányt, Zsuzsit veszi feleségül, mert nekik disznójuk is van. Teljes megsemmisülés és szerelmi bánat!!!

És tényleg nem engem vett el, ma is a környékemen él, sőt mindkét fiát tanítottam is. Hogy nagyon komoly érzelem volt ez az óvodáskori, azt az a tény bizonyítja, hogy még ma is ilyen élénken emlékszem.

A következő hanganyag is ilyen érzéseket tartalmaz, és biztos vagyok benne, hogy a mesélő kislány erre  felnőttként is emlékezni fog.

Teltek múltak az évek, én anyuka lettem, a fiam pedig szerelmes. Egy este kiborította az asztalra a perselyét, kérte, hogy segítsünk megszámolni. Majd megkérdezte, hogy mennyibe kerül a hivatalnál egy nősülés. Megállapította, hogy még nem elég a pénze, és szülői segítségért folyamodott. Ekkor komoly családi beszélgetésre került sor, elmondtuk neki, hogy a nősülés előtt illik megkérni a lány kezét a szüleitől. Másnap reggel korán ébredt, noszogatás nélkül öltözött fel, és megkért, hogy utunk a virágoshoz vezessen, mert a választott, Mónika, ma tulipánt kap. Délután az óvodában leendő menyem anyukája várt, és elmondta, fiam eléállt,és azt kérdezte:

Nekem adod Mónika kezét? Este átrendezte a szobáját, hogy még egy ágy elférjen benne, hiszen a felesége is ott fog lakni.

10 éves volt, amikor a szobáját porszívóztam. A padlószőnyeg alatt valami akadályt észleltem. Az elhárítás közben egy levelet találtam, amit csak azért olvastam el, mert nem tudtam a titokról, ami benne foglaltatott. A kislány ( osztálytárs) ezt írta:

Élmény téged megcsókolni!

A levél visszakerült az eredeti helyére, és erről a cselekedetemről  fiamnak csak felnőttkorában tettem vallomást. Ő már nem emlékezett a levélre, a szerelemre igen.

Tanulás vagy játék? Mindkettő, amit a gyerekek nagyon komolyan vesznek, nekünk felnőtteknek pedig mellettük kell állnunk, meg kell őket és az érzéseiket értenünk.

Nem szabad kinevetni, kigúnyolni, egymás között megbeszélni, hogy mit tudja ő, hiszen csak egy gyerek! Inkább örüljünk, hogy gyermekünk boldog, segítsük a kapcsolatát, engedjük, hogy sokat játsszanak együtt, hogy élvezzék ezt a különleges, a többi gyermekkel valónál tartalmasabb kapcsolatot. Hiszen a későbbi párkapcsolataiban ezeket a tapasztalatokat fogja felhasználni, most tanulja, milyen jó érzés az, hogy valaki viszontszeret, jobban  szeret, mint bárki mást. “Én vagyok a választottja!”Higgyünk abban, hogy meg tudja különböztetni a szerelmet és a barátságot. Hallgassuk meg, támogassuk, érezze, hogy vele vagyunk, megértjük. Ha esetleg “szakításra” kerül a sor, beszélgessünk vele, ne intézzük el a “majd elmúlik” kifejezéssel. Elemezzünk, tárjuk fel előtte, mit tett jól, mit tehetett volna másképpen. Csak jobban fog szeretni minket, jobban fog bízni bennünk, ha tudja, minden örömét és bánatát megoszthatja velünk, vele vagyunk, megértjük őt. Kamaszkori és felnőttkori bizalmával fogja ezt meghálálni nekünk.