Télapó estétől reggelig megállás nélkül dolgozott, hogy a gyerekeknek örömet szerezhessen. Így tettek kollégái is, akik szintén Mikulások voltak.

Reggelre bizony nagyon elfáradtak. Mielőtt hazatértek, megkérték rénszarvasukat, hogy nézzen körül, nem maradt-e ki valaki a gyerekek közül. Rudolf mosolyogva jelentette, hogy minden rendben van.

Hát megjöttél, Apus? Nagyon elfáradtál? -kérdezte Télanyó, miközben megsimogatta Télapó hidegtől kipirult kezét.

– Egy kicsit Anyus, – mondta Télapó, s megcsókolta Télanyó mosolygós két orcáját, – de a gyerekek közt egész megfiatalodtam.

A finom vacsora után, miközben a Mikulás – más néven Télapó – a hosszú úton megfáradt lábait áztatta, régi dalt dúdolgatott Télanyónak, amit még az édesanyjától hallott, és úgy szerette mindig.

Suttog a fenyves , zöld erdő,

Télapó is már eljő.

Végire jár az esztendő,

cseng a fürge száncsengő.

Tél szele hóval faggyal jő,

elkel most a nagykendő.

Libben a tarka nagykendő,

húzza- rázza hűs szellő.

Suttog a fenyves zöld erdő,

rászitál a hófelhő.

Csendül a fürge száncsengő,

véget ért az esztendő.

Télanyó megvetette a szépen hímzett, puha ágyat, s mire a dal véget ért, Télapó már el is szundított.

Álmában mosolygott, ahogy hallani vélte a kisvonatok kattogását, a hintalovak nyerítését, a gyerekek boldog nevetését.

Télanyó betakargatta.

-Aludj, kedvesem, aludj!

S arra gondolt, megint csak eltelt egy év, s holnap kezdődik minden előlről. S jövőre talán még több munka vár rájuk. Új gyerekek születnek majd, akik tágra nyílt szemekkel várják a Mikulást, aki más néven a Télapó.

Közben elcsendesedett minden. Az erdő állatai is nyugodni tértek. Télanyó eloltotta a lámpákat, és odaintett az ablakon bekukucskáló gyerekeknek: -Pszt! Alszik a Télapó!