Télapó estétől reggelig megállás nélkül dolgozott, hogy a gyerekeknek örömet szerezhessen. Így tettek kollégái is, akik szintén Mikulások voltak.
Reggelre bizony nagyon elfáradtak. Mielőtt hazatértek, megkérték rénszarvasukat, hogy nézzen körül, nem maradt-e ki valaki a gyerekek közül. Rudolf mosolyogva jelentette, hogy minden rendben van.
Hát megjöttél, Apus? Nagyon elfáradtál? -kérdezte Télanyó, miközben megsimogatta Télapó hidegtől kipirult kezét.
– Egy kicsit Anyus, – mondta Télapó, s megcsókolta Télanyó mosolygós két orcáját, – de a gyerekek közt egész megfiatalodtam.
A finom vacsora után, miközben a Mikulás – más néven Télapó – a hosszú úton megfáradt lábait áztatta, régi dalt dúdolgatott Télanyónak, amit még az édesanyjától hallott, és úgy szerette mindig.
Suttog a fenyves , zöld erdő,
Télapó is már eljő.
Végire jár az esztendő,
cseng a fürge száncsengő.
Tél szele hóval faggyal jő,
elkel most a nagykendő.
Libben a tarka nagykendő,
húzza- rázza hűs szellő.
Suttog a fenyves zöld erdő,
rászitál a hófelhő.
Csendül a fürge száncsengő,
véget ért az esztendő.
Télanyó megvetette a szépen hímzett, puha ágyat, s mire a dal véget ért, Télapó már el is szundított.
Álmában mosolygott, ahogy hallani vélte a kisvonatok kattogását, a hintalovak nyerítését, a gyerekek boldog nevetését.
Télanyó betakargatta.
-Aludj, kedvesem, aludj!
S arra gondolt, megint csak eltelt egy év, s holnap kezdődik minden előlről. S jövőre talán még több munka vár rájuk. Új gyerekek születnek majd, akik tágra nyílt szemekkel várják a Mikulást, aki más néven a Télapó.
Közben elcsendesedett minden. Az erdő állatai is nyugodni tértek. Télanyó eloltotta a lámpákat, és odaintett az ablakon bekukucskáló gyerekeknek: -Pszt! Alszik a Télapó!