Dius akkor kezdte az első osztályt, amikor én munkahelyet váltottam, és új iskolámban a Megyeriben elsősöket kaptam. A gyerekek közül senkit sem ismertem, ahogy ők sem láthattak engem előtte. Ezt hívják úgy, hogy lutri. Csupa, gyönyörű, lelkes és okos gyerek szaladt felém az első napon, köztük volt a gyönyörű hajú, csodálatos szemű, halk szavú és nagyon okos kislány Dius. Mivel ő is gyerekekkel készül foglalkozni az élet több területén is, jöjjön az ő bemutatkozása.

” Sziasztok!

Mihály Diánának hívnak, 24 éves vagyok. Újpesten, Káposztásmegyeren élek születésem óta. Iskoláimat is itt végeztem. Emlékszem, mikor esedékessé vált az általános iskola választás, megnéztünk egy bemutató órát. Én akkor mondtam a szüleimnek, hogy inkább maradnék az oviban, de nem akarom azt a tanító nénit, akinek az óráját láttam. Az iskolában elmondták, hogy aki a másik osztály tanítója lesz, nem tart bemutató órát, mert csak szeptembertől kezd el itt tanítani. Mondtam, inkább legyen az ismeretlen. És szerintem életem egyik legjobb döntését hoztam meg, akkor 6-7 évesen, hiszen így kerültem 2000 és 2004 között Ibi néni osztályába. Az alsó tagozat után pedig sikeresen felvételiztem egy nyolcosztályos gimnáziumba. Eleinte a gimi nem volt a legjobb, sokat sírtam, vissza akartam menni a régi osztályomhoz. Anyukám nem tudta, mit csináljon, ezért Ibi nénitől kért tanácsot, aki győzködte, hogy higgyük el, hogy csak profitálhatok abból, ha maradok. Persze, akkor nem értettem ezzel egyet, de a mai fejemmel tudom, hogy a legrosszabb döntés lett volna. Sok mindent köszönhetek Ibi néninek, amit talán ő nem is tud, vagy már nem emlékszik, hiszen én is csak egy vagyok a rengeteg kisdiákja közül, aki megfordult a kezei alatt, de nekem ő A PEDAGÓGUS csupa nagybetűvel.

Jelenleg én is ezt a hivatást tanulom, hiszen egy pár éves útkeresés után úgy tűnik, hogy végre én is a helyemre kerülök, ugyanis másodéves vagyok a Károli Gáspár Református Egyetem tanító szakán, ám nem volt olyan egyszerű, míg idáig eljutottam.

Kislány koromban elég sokáig babáztam, már szinte szégyelltem magam, mert a korombeliek már rég cikinek tartották, de én imádtam iskolásat játszani velük. Sokszor volt, hogy megtanítottam nekik, amit aznap tanultam én is az iskolában, volt krétám és táblám is, sőt osztálynaplót is vezettem. Nem is volt kérdés, hogy mi leszek, ha nagy leszek! Aztán, mikor 4. után bekerültem a gimnáziumba, már az évek elteltével nem voltam a kitűnő tanulók között, és a jövőmmel “elfelejtettem” foglalkozni. Mikor közeledett az érettségi, mindenkinek az volt a kérdése, hogy hova tovább? Addigra valahogy elfelejtődött, hogy én kiskoromban mire vágytam, ezért nagyon más felé indultam el. Elvégeztem egy turisztikai OKJ-t, amit egyébként nagyon szerettem, és mivel érdekelt, nagy lelkesedéssel csináltam. De éreztem, hogy nem ez lesz az én utam, ezért a kötelező gyakorlaton kívül egy percet sem dolgoztam ebben a szakmában. De valamerre lépnem kellett, hiszen ott álltam 20 évesen egy szakmával a kezemben, munka nélkül. Ekkor kérdezte meg a párom, hogy miért nem leszel tanító néni? Imádod a gyerekeket, ők is téged. Gyerek pedig mindig lesz, akiket taníthatsz. Sokáig nem kellett gondolkodnom. Csak magamat szapultam, hogy ez miért nem volt számomra egyértelmű? Jelentkeztem a főiskolára, de sajnos 2 ponttal lecsúsztam . Ekkor a legnagyobb elkeseredésemben beiratkoztam egy pedagógiai asszisztens képzésre, amelyet sikeresen elvégeztem, valamint letettem a nyelvvizsgát is, és hogy biztosra menjek a felvételi pontoknál, magyar nyelv és irodalomból újra érettségiztem. Majd a következő évben újra megpróbáltam a felvételit, és most már 2. éve küzdök. Azért írom így, hogy küzdök, mert munka mellett valóban nem egyszerű abszolválni bármit is, nemhogy egy diplomát.

Bár nekem idén egy kis könnyebbség, hogy egy sokkal fontosabb dolog érkezik az életembe, és nem a munkával kell összeegyeztetnem a tanulást, hanem februártól a kisbabámmal. Így jelenleg itthon tudom tölteni az időmet, és az iskolára is több időm jut.

Sokszor megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy túlvállaltam magam, és hagyni kéne az egészet. Még 2,5 év van hátra, mire hivatalosan is gyerekekkel foglalkozhatok, és sokszor a főiskola nem a levelezős hallgatóknak kedvez. De aztán elmegyek az előírt pár órás gyakorlatra, és minden kételyem elszáll azzal kapcsolatban, hogy biztosan akarom-e? Nekem még nincsenek éves tapasztalataim a gyerekekkel, és még a sajátom is a pocakomban van, de arról a kevés időről is, amit a gyakorlaton velük tölthetek, órákig, vagy akár napokig lehetne mesélni. Hiszen az őszinteségük, a nyíltságuk, amivel az ember felé közelednek, vagy az őszinte gyermeki szeretet, amit adni tudnak, vagy amikor az osztály ördögfiókája letesz elém egy rajzot, hogy ezt nekem készítette, felbecsülhetetlen. És ilyenkor érzem igazán, hogy a helyemen vagyok (vagyis leszek pár év múlva), még akkor is, ha csak mostanában építem tudatosabban az előttem álló pályát. Néha elgondolkodom, hogy ha előbb kapcsolok, akkor már taníthatnék, és régebb óta élvezhetném a gyerekek, a tanítás és a tanítói hivatás szépségeit, és mennyi tapasztalatot szerezhettem volna, de aztán rájövök, hogy kár keseregni azon, amin nem tudok változtatni, csak próbálom a jelenlegi helyzetből kihozni a legtöbbet.

A legjobb példa volt előttem, hogy hogyan is lehet igazán jól csinálni. Hiszen már az alapokat is, az írást, olvasást, számolást a legjobbtól tanulhattam meg. És én duplán szerencsés vagyok, mert a pedasszisztensi gyakorlatomat is Ibi néninél tölthettem.

S bár még az elején járok, de ha a jövőben akár egy diákom is úgy fog rólam  emlékezni évekkel később, ahogyan én gondolok most Ibi nénire, akkor azt gondolom, hogy volt miért csinálni!”

Hidd el Dius, ha a gyerekeket tiszta szívedből szereted, szívük teljes melegével fognak emlékezni rád, mert jó volt veled! Te ugyanúgy fogsz gondolni rájuk, csupa-csupa szeretettel, akkor is, ha már több száz tanítványod volt, hiszen mindegyikük külön-külön kincs, külön kis szobában fognak lakni a szívedben, és minden apró történésre emlékezni fogsz, ami velük kapcsolatos. (Én is pontosan tudom, ki volt a legjobb barátnőd, és hogy ez a barátság még máig is tart. Még sok mindent tudok rólad, amit nem is gondolsz, mert egy tanítvány örökre az életem részévé válik, sorsát figyelemmel kísérem.) Ez a csodálatos ebben a hivatásban, és kívánom, hogy sikerüljön neked is! Hidd el sok-sok segítséget fogsz kapni kisfiadtól, Zéténytől is! Ő lesz neked az igazi gyakorlat! Sok örömet, boldogságot és kitartást kívánok!