” A kutyafáját” hangzott el sokszor nagyszüleim szájából a felkiáltás, de annyi szeretettel, féltéssel, hogy szívemben ma is érzem e szavak melegét.

A kutyafáját! – mondták, ha elestem, elejtettem valamit, ha művem nem sikerült. Mellettem álltak, és hagyták, hogy egyedül felálljak, hogy a cserepeket összesöpörjem, csak óvó szeretetük, féltő szemük segített. Sose szidtak, csak rávezettek, hogyan csináljam legközelebb. ( Nem mondták , hogy hibás vagyok, vagy rossz voltam…) Megtanultam, a magam kárán, hogyan tudom egyedül véghezvinni, amit elterveztem.

Lehetséges, hogy az ő hozzáállásuk is utat mutatott abban, hogy mindig is tanító akartam lenni. Segíteni, hogy ő ( a kisgyerek) is meg tudja csinálni.

Tanító és fejlesztő pedagógus lettem.

Friss nyugdíjas vagyok, így eszembe jutott a blogírás. Ötleteket tanácsokat szeretnék adni a játékos tanuláshoz, abban a reményben, hogy a család együtt töltött ideje vidám hangulatú és eredményes lesz, még leckeírás és gyakorlás közben is.

Remélem, sokszor hangzik majd el, a nem tudom megcsinálni helyett:

“Segíts nekem, hogy egyedül meg tudjam csinálni!”                                         ( Montessori)